Az Európai Unió országaiban a legutóbbi felmérés évében két és fél milliárd(!) tonna hulladék keletkezett – ez egy főre számítva öt tonnányi mennyiséget jelent. Hogy jobban értsük: minden uniós lakos – gyerekek, felnőttek egyaránt – fejenként egy-egy kamiont töltött meg „szeméttel” a vizsgált időszakban. Ha levonjuk ebből az építési és bontási, valamint a bányászatból, illetve a kőfejtésből származó hulladékokat, marad minden egyes képzeletbeli kamionban 1,8 tonna – viszont ennek közel negyede (480 kilogramm) ténylegesen a háztartásokból származó, kommunális hulladék.

Ami Magyarországot illeti, az uniós átlaghoz képest mi kevesebb, fejenként nagyjából 380 kilogramm háztartási hulladékot „termeltünk”, de még így is, a gyerekeket szintén számítva, naponta jó egykilónyi szemetet dobtunk a kukáinkba. Persze ez némiképp bűvészkedés a számokkal, hiszen a statisztika mindig csak átlagot mutat, és a részletesebb adatokból ez esetben is csupán az szűrhető le, hogy az egyes országok és hulladékcsoportok között milyen különbségek vannak. Ám a probléma nagysága talán így jobban érzékelhető. Főként, ha hozzávesszük, hogy az adatok csupán az unió országaira vonatkoznak, míg a világ nagyobbik feléből, köztük a leginkább környezet-szennyező államokból, nemigen mutathatnánk fel ilyen statisztikákat, és a környezetszennyezésnek a hulladék csak egy szelete, így érthető a földünkért aggódók vészharang-kongatása. Hozzá kell tenni, hogy ez az EU-s, részletekbe menő felmérés is inkább csak nagyságrendileg jó megközelítés – gondoljunk az erdőkben vagy útszélen ledobált sittes zsákokra, használt autó-gumikra, a szanaszét hajigált műanyag-palackokra, az európai folyókon úszó szemétre – mindez nem szerepel a nyilvántartásokban. Igaz, ez töredéke a begyűjtött összes hulladéknak, ám nem hagyható figyelmen kívül.

 És azért azt se felejtsük el, hogy az itt hivatkozott adatok, amelyek ebben a témában az Európai Unió honlapján most elérhetők, 2016-ból valók, frissítésükre most, 2020 októberében kerül sor. Szóval a jelenlegi helyzetet felbecsülni is merész vállalkozás volna. Csak a sugárzó anyagok köre az, ahol naprakész, mindenre kiterjedő, pontos nyilvántartás készül, jóllehet a radioaktív hulladékok mennyisége éves szinten töredékét sem éri el az egyéb hulladékoknak. Magyarországon az évente keletkező közel 18 millió tonna hulladéknak kevesebb mint 0,003 százaléka radioaktív, beleértve a kiégett fűtőelemeket. És a radioaktív hulladék biztonságos összegyűjtéséről, kezeléséről, hosszú távú biztonságos tárolásáról, az iparban egyedülálló módon, mindenhol erre szakosodott, felelős cégek gondoskodnak – hazánkban a Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kft., immár több mint húsz éve. A felelősséggel végzett munka magasan képzett, nemzetközileg elismert szakembergárdával, folyamatosan korszerűsödő, biztonságos tároló létesítményekben folyik, szigorú nemzetközi szabályozás és ellenőrzés mentén.

 Azért a fenti statisztika – sok egyéb dokumentum mellett – azt is jelzi, hogy az EU-ban a hatvanas évek vége óta hatalmas előrelépés történt a környezetvédelem minden területén, így hulladékos ügyekben is. Igaz, a problémák ugyancsak szaporodtak. Ám az évtizedek alatt kialakult a szervezeti és jogi keretrendszer ahhoz, hogy az uniós tagállamok egységes kritériumok alapján, a támogatások révén hatékonyabbak legyenek a környezetvédelem területén. Többszáz ilyen irányú jogszabály született, amelyek az uniós tagállamokra kötelező érvényűek, akár klímavédelemről, akár nukleáris biztonságról, akár víz- vagy erdőgazdálkodásról van szó.

Az EU-tagállamok a környezetvédelmi jogszabályok megvalósítását 1973 óta többéves, a főbb célkitűzéseket rögzítő akcióprogramok keretei között végzik. A jelenlegi, hetedik környezetvédelmi cselekvési program 2014 januárjától van érvényben. 2020-ig szólóan határoz meg az uniós országok számára célokat az erőforrás-hatékony, alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság megvalósítása érdekében. Ebben a programban központi szerepet kapott az egészséges környezet biztosítása egészséges emberek számára, a vízkészletek egyre hatékonyabb felhasználása, valamint az is, hogy a hulladékból erőforrás váljon.

De folytassuk az eddig vázolt, önmagában is szerteágazó témát. Még 2008-ban született az a hulladékgazdálkodási EU-s irányelv, amely már akkor a hulladék keletkezésének megelőzését nevezte meg legjobb lehetőségként, valamint az újra használat, az újrafeldolgozás és -hasznosítás formáit részesítette előnyben. A kezelés módozatai között utolsó lehetőségként szerepelt az ártalmatlanítás, ezen belül a hulladéklerakás.

Összhangban ezzel az irányelvvel határozott meg kiemelt célkitűzéseket a hetedik környezetvédelmi cselekvési program az EU hulladékgazdálkodási politikájára nézve:

• Csökkenteni kell a keletkező hulladék mennyiségét, maximálni az újrafeldolgozást és az újra használatot,
• Csak nem újra feldolgozható anyagok kerüljenek hulladék-égetőbe,
• Az újra feldolgozható és hasznosítható hulladék ne kerüljön lerakóba se,
• biztosítani kell, hogy mindezen hulladékgazdálkodási célok maradéktalanul teljesüljenek valamennyi EU-tagállamban.

Érdekes lesz majd a 2019-es statisztikák alapján megnézni, mi valósult meg a programból, miként alakult az EU-s hulladékhelyzet általában, illetve, hogy nőtt vagy csökkent a különbség ezen a területen a tagországok között.  2016-ban ugyanis jelentős eltérések voltak tapasztalhatók, bár az összkép sem túl rózsás. Akkor az összes kezelt hulladéknak közel 38 százalékát újra hasznosították, míg valamivel többet, csaknem 39 százalékot, hulladéklerakóban helyeztek el. Ugyanakkor a veszélyes hulladék több mint egyharmadát (35,4%) hasznosították, és 33,9 százaléka (lakosonként 51 kg) hulladéklerakókba került.

Nézzük, mi olvasható ki a kommunális hulladékokra vonatkozó 2016-os adatokból. Az éves szinten fejenként 482 kilogramm háztartási hulladéknak közel felét (47%) újra hasznosították, illetve komposztálták. Ugyanakkor Németországban sokkal több, 626 kilogramm keletkezett, viszont ennek 66 százalékát hasznosították. Nálunk a viszonylag alacsony egy főre eső hulladékmennyiségnek (379 kg) csak mintegy harmadát (35%) hasznosították, ráadásul az uniós átlaghoz képest (25%) kétszeres volt az a mennyiség, ami nem központi, hanem településeken kialakított lerakókba került.

Nem kétséges, sok a feladat a környezetvédelemben, és persze mi, fogyasztók is sokat tehetünk érte – még akkor is, ha lényegesen kevesebb múlik rajtunk, mint az ipari nagyvállalatokon, vagy a kormányzatokon. Jó lenne hinni, hogy 2050-re megvalósulhat az a hosszú távú cél, amit az EU hetedik környezetvédelmi cselekvési programja a nemzetközi kihívásokkal kapcsolatban is kitűzött:

„Jólét bolygónk felélése nélkül”.