Beszélni kell róla

A radioaktív hulladék kezelése, végleges elhelyezése szigorúan szakmai alapokon nyugvó megoldást kíván. Ennek ellenére kétségtelen, hogy olyan közérdeklődésre számot tartó kérdéskörről beszélünk, amely elengedhetetlenné teszi, hogy a témában helyet biztosítsunk a nyílt társadalmi párbeszédnek. Ez a törekvés nemzetközi szinten is jelen van – nem csak törvényi kötelezettségként, hanem erkölcsi motivációként is –, sőt egyre előkelőbb helyen szerepel a stratégiai feladatok között.

Meglehetősen hasonló megoldásokkal élnek a radioaktív hulladékok kezelésére szakosodott szervezetek, ha a tevékenységükkel érintett lakosság tájékoztatásáról, a döntési folyamatokba való aktív bevonásáról van szó. Látogatóközpontokat, bemutatótermeket, kiállításokat üzemeltetnek; edukációs, gyakornoki programokat tartanak fenn; kommunikációs platformok széles skáláját használják; közmeghallgatások, fórumok, tudományos tanácskozások állandó résztvevői és még hosszasan lehetne sorolni a tevékenységek, eszközök listáját.

Az már ritkábban fordul elő – bár nem példátlan –, hogy a művészetet hívják segítségül mint közvetítő közeget arra, hogy érthetőbbé, kézzelfoghatóbbá tegyék a radioaktívhulladék-kezelés meglehetősen bonyolult folyamatait. Hazánk is belekóstolhatott ebbe a különleges megközelítési módba: a magyar-német együttműködésben megvalósuló „SALT.CLAY.ROCK. on nuclear pasts and radiant futures” elnevezésű, művészeti projekt Magyarország és Németország atomenergiával és radioaktívhulladék-tárolással kapcsolatos politikáját vizsgálja művészeti eszközökkel és az érintett közösségek, javarészt kistelepülések lakosait bevonó terepmunkán keresztül. Az egy éven át tartó projekt folyamán számos alkalommal fogadta a Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kft. (RHK Kft.) a két nemzet művészeit telephelyein, bemutatótermeiben, kutatási területén. A kezdeményezés végeredményeként 8 alkotó készíti el munkáit (film, festmény, szobor, stb.), amelyek többek között egy Berlinben megvalósuló kiállításon jelennek meg 2024 novemberében. A magyarul „SÓ.AGYAG.GRÁNIT. Nukleáris múltak és sugárzó jövők”-re keresztelt program a berlini nGbK (neue Gesellschaft für bildende Kunst – új Képzőművészeti Társadalom) szervezésében és a Német Szövetségi Kulturális Alapítvány Zero programja, valamint a kulturális és médiaügyi szövetségi kormánybiztos finanszírozásában valósult meg.

De miben is segíthet nekünk egy ilyen nehezen emészthető téma esetén a művészet? Ahhoz, hogy ezt a választ megérthessük, előszőr azt kell megvizsgálnunk, hogy mi is okozza a legnagyobb fejtörést a radioaktív hulladékok végleges elhelyezése esetében.

Az idő fogságában

A radioaktív bomlás az energiafelszabadulás egy módja, amely ionizáló sugárzás formájában testesül meg. Ez a sugárzás képes károsítani az élő szervezeteket, ezért kell elszigetelni a radioaktív hulladékokat is az élővilágtól. A jó hír, hogy ha kellő ideig elzárjuk ezeket az ártalmas anyagokat, akkor megszűnnek veszélyt jelenteni, mert a számunkra láthatatlan izotópok a radioaktív bomlásnak köszönhetően elbomlanak. Tehát az idő nyújt megoldást a radioaktívhulladék-kezelésére, azonban ez egyben kihívást is jelent. Ugyanis hulladéktípustól függően, a néhány száztól az akár egy millió évig terjedő elszigeteléssel is számolnunk kell, hogy biztonságban tudhassuk jövőnket. Tehát, nem emberi léptékű mértékekről beszélünk, így nem csoda, hogy vizsgálódásuk folyamán a művészekből álló csoport számára is központi elemként szolgált az idő.

A másik kulcsfontosságú kérdés, hogy egy közösség miként jelenjen meg abban a folyamatban, amely addig vezet, hogy az otthona mellett egy ilyen megvalósíthatatlannak tűnő feladat megoldására alkalmas tároló létesüljön. Az, hogy egy telephelykiválasztási-folyamatnak transzparensnek kell lennie, nem is lehet kérdés, mint ahogy az sem, hogy lehetőséget kell biztosítani az érdemi párbeszéd megvalósulására. Azonban, hogy a szakmai szempontok mellett meddig lehet teret engedni egy közösség egyéni kéréseinek, érdekeinek, már sokkal bizonytalanabb. Ami viszont jól látható, hogy a tárolókat befogadó települések életének hétköznapi részévé válnak a létesítmények, annak üzemeléséből hasznot húznak, amely formálja a közösséget. Ez a formáló erő pedig olyan jelenség, amely szintén megihlette a projektben résztvevőket, és természetesen, fontos erkölcsi kérdéseket is felvetett.

Talán az utolsó tisztázandó kérdés pedig, hogy miért só, agyag és gránit? A kősóról, agyagról, gránitról annyit érdemes tudni, hogy olyan kőzetformációkat alkotnak, amelyek a nemzetközi egyetértés alapján alkalmasak lehetnek arra, hogy a bennük kellő mélységben kialakított tároló, akár több millió évre magába zárja a radioaktív hulladékot. Persze ennek igazolása minden egyes formáció esetében több évtizednyi kutatómunkával jár.

Időutazás

De pontosan milyen munkák is születtek és mire hívták fel a figyelmet? A magyarországi vizsgálódás egyik központi helyszíne Bátaapáti, a Nemzeti Radioaktívhulladék-tárolót befogadó, 400 fős település volt. A tárolókamrák egy 340 millió éves gránitformációban épültek meg, 250 méter mélyen a föld alatt. Erdei Krisztina és Misota Dániel fotóművészek terepmunkájuk során megismerték az Apponyi család történetét, akik nagy területek birtokosaiként elsősorban szőlőműveléssel foglalkoztak a környéken. A kúria, amelyet 1840-ben építtetett a család, nem csak a falu, hanem a gazdasági élet központja is volt. Közel 200 év elteltével, a leszármazottak közreműködésével, autentikus öltözetben egy a korábban, a kúriában, az Apponyi családról készült fotót idéznek meg, azonban már az új gazdasági központként aposztrofálható radioaktívhulladék-tároló látogatótermében. Így teremt a művészeti alkotás párhuzamot a múlt és a jelen gazdasági folyamatai között, 200 évnyi társadalmi-gazdasági átalakulását egyetlen képbe sűrítve. A kép mögött meghúzódó erkölcsi kérdés pedig egyértelmű: etikus-e egy kedvezőtlen gazdasági helyzetben lévő település számára felajánlani a lehetőséget, hogy befogadjon egy radioaktívhulladék-tárolót, amelynek köszönhetően egyértelműen kiemelkedő pénzügyi lehetőségek lesznek elérhetők számára?

Az Apponyi családról készült fénykép reprodukálása a látogatóközpontban

Tény, hogy világszerte van egy kialakult gyakorlata annak, hogy a radioaktívhulladék-tárolóknak helyt adó települések valamilyen módon kedvező anyagi helyzetbe kerülnek a létesítményeik révén: adó, iparűzési adó formájában; alapítványi, támogatási rendszereknek köszönhetően. A fogadó fél hasznot vár, ha helyet biztosít egy ilyen projektnek és ha jogi keretek segítik egy település vezetőjét, hogy forrásokhoz jusson, akkor élni szeretne vele. A Bátaapáti térségében működő önkormányzatok is kapnak támogatást, mert nemzeti érdeket szolgálnak, egy nemzeti feladat megoldását vállalták fel, amely sokszor fáradságos munkájukba is kerül, hiszen tájékoztatási és ellenőrzési kötelezettséget is vállaltak a lakosság felé.

Az etikai kérdésre visszatérve pedig az RHK Kft. szakemberei leszögezik, hogy egy tároló helyszínének kiválasztásakor az elsődleges, amit szem előtt kell tartani, hogy alkalmas-e a geológiai környezet arra, hogy hosszú távra biztonsággal elzárja, elszigetelje a radioaktív izotópokat – és ezt a kérdést nemzetközi mércéknek megfelelő tudományos alapokkal kell bizonyítani. Ezt a szakterületet szabályozó jogszabályok is megerősítik, hiszen rögzítik, hogy a biztonságnak minden más szemponttal szemben elsőbbsége van. Bátaapátiban 20 évnyi előkészítő munka után került végleges helyére az első radioaktívhulladék-csomag a föld mélyére. A két évtizednyi, lakosság tájékoztatásával egybekötött munkával azt alapozta meg a társaság, hogy a földtani környezetben elhelyezett hulladék nem fog veszélyt jelenteni a térségben élőkre. Tehát a támogatás nem az egészségügyi kockázatok elfogadása ellenében jár.

Boda és tágabb térsége szintén fontos állomása volt a művészeti projektnek. Itt található az a kutatási terület, ahol a nagy aktivitású radioaktív hulladék és a kiégett fűtőelemek végleges elhelyezésére alkalmas helyet kutatják az RHK Kft. szakemberei. A feladat nem kevesebb mint olyan tárolót építeni, amely akár 1 millió évre elzárja az élővilágtól a veszélyt jelentő izotópokat. E célra nyújthat megoldást a 260 millió éves Bodai Agyagkő Formáció, amennyiben a szakemberek meggyőződnek megfelelőségéről.

A Nagy Csilla és Süveges Rita által végzett művészeti kutatások csúcspontjaként egy terepbejárásra és közösségi gödörégetésre hívták az érdeklődőket, amelynek középpontjában a nukleáris hulladéktárolás és a közösségi döntéshozatal, valamint a földtani idő (az ún. mélyidő) és a társadalmi felelősség összefüggései álltak. A gödörégetés a kerámiaégetés egyik legősibb technikája. Az agyagból nukleáris iparhoz köthető tárgyakat, jelképeket formáltak, amelyeket a Bodán felszínre bukkanó agyagformációban kialakított gödörben égettek ki. A körülbelül 12 órán át tartó égetés során az anyag átalakult, megszilárdult, megszülettek a művészeti alkotások, így szimbolizálva azt az 1 millió éves folyamatot, amely során a véglegesen elhelyezett radioaktív hulladék is átalakul, ha tároló létesül a térségben. A művészek által vezetett gödörégetés egy meghívott vendégek — szakértők, aktivisták és a helyi közösség érintett tagjainak — részvételével megvalósuló beszélgetéssel egészült ki, amely betekintést adott a radioaktívhulladék-tárolás földtani, illetve közösségi és társadalmi kihívásaiba is.

Fűtőelemet szimbolizáló agyagforma a tűzben

Egy hajóban evezünk

A közel két órán át tartó beszélgetés során számtalan kérdés felmerült, amelyek elsősorban azokat a kétségeket sorakoztatták fel, amelyek egy ilyen horderejű feladat megvalósítása során megfogalmazódnak, illetve olyan lehetőségeket firtatnak, amelyek alternatív megoldásként szolgálhatnak. Természetesen ellentétek is kialakultak, hiszen a zöld szervezeteket képviselő aktivisták feladata, hogy kritikusak legyenek egy ilyen kutatási programmal szemben. A beszélgetés nagy része az ő kétségeik és a szakemberek válaszai köré épült, amelyeket a térség lakosainak véleménye, meglátásai színeztek.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői

A beszélgetés során a kutatásért felelős RHK Kft. szakemberei számtalan téves információt, téves állítást kiigazítottak. Az esemény építő jellegét jól mutatja, hogy az egyértelmű szakmai válaszokkal szemben nem érkeztek azokat kétségbevonó állítások. 

A külföldi elhelyezés lehetőségénél kiemelték a szakemberek, hogy nincsenek meg a részletes jogi keretek hozzá. Valamint érdemes a másik oldal fejével is gondolkozni: nem elég, hogy valaki külföldre szeretné vinni a radioaktív hulladékot, azt valakinek fogadnia is kellene. Ettől még nem kizárható, hogy a jövőben megvalósulnak nemzetközi programok.

A legnehezebb kérdéskör természetesen az 1 millió éves elszigetelés távlatának értelmezése. Nem véletlenül fordult a tudomány a geológiai formációkhoz, hiszen a mélyidő viszonylatában az 1 millió év egyáltalán nem tekinthető hosszú időnek, gondoljunk csak a többmilliárd éves ősmasszívumokra. Nemzetközileg elfogadott, hogy a nagy aktivitású hulladékok és kiégett fűtőelemek számára a tudomány jelenlegi ismeretei szerint a mélységi geológiai tárolók jelentik a megoldást. Tehát megfelelő minőségű kőzetben, megfelelő mélységben kialakított tárolók szavatolhatják ezt az időtávot. Ráadásul arra, hogy a koncepció működőképes, van példa: afrikai területeken véletlenszerűen találtak egy valaha működő természetes atomreaktort, illetve az ott lejátszódó folyamatokból visszamaradt radioaktív izotópokat, amelyek már több mint 1,5 milliárd éve egy megfelelő „jó szigetelő” tulajdonságokkal rendelkező kőzet fogságában vannak, nem képesek kijutni onnan.

A teljes egyetértést a felek között a felelősségvállalás kérdése hozta meg. Abban mindenki egyetértett, hogy olyan horderejű kérdésekről kell dönteni a kiégett fűtőelem végleges elhelyezése kapcsán, amelyek esetében a szakmai szempontokat kell leginkább előtérbe helyezni. Mindemellett hatalmas a felelőssége azoknak a személyeknek, közszereplőknek, szervezeteknek, akik megszólalnak ebben a témában. Bármely téves információ olyan félreértésekhez vezethet, olyan félelemspirált indíthat el, amely meggátolja egy olyan program megvalósulását, amely a hosszú távú biztonságot szavatolja országunk számára a radioaktívhulladék-elhelyezés tekintetében. Ráadásul, ha ezt nemzetközi viszonylatban nézzük, akkor az egész bolygónk jövője szempontjából fontos, hogy a világon mindenütt független, szakmai döntések szülessenek a tárolók létesítése során.

Minden elhangzó kérdést és választ lehetetlen ezen oldalak hasábjain reprodukálni. Ami fontos, hogy mint minden tevékenységnek, úgy ennek a kerekasztal beszélgetésnek is megvolt a dinamikája. Különböző narratívák, nézőpontok feszültek egymásnak, kezdetben talán hevesebben, majd a nyitottság jegyében egyre megértőbben, odafigyelve a másikra. Az idő előrehaladtával mindenki megértette, hogy a cél közös: mindenki számára megnyugtató megoldást kell találni. Az eredményes társadalmi párbeszéd megvalósulását jól jelzi, hogy a beszélgető felek és a hallgatóság is egyetértett abban, hogy a megkérdőjelezhetetlen szakmai döntések mögé felsorakozva egységes politikai és társadalmi támogatás szükséges ahhoz, hogy hosszú távon, véglegesen megoldják a nagy aktivitású radioaktív hulladék és kiégett fűtőelemek elhelyezését Magyarországon.

Ami nehezíti az együttműködést, hogy a társadalom félelmei és a szakmai tudás között tátongó szakadékot nehéz feltölteni. De az ilyen, hiánypótló beszélgetések pont ezt a célt szolgálják, hidat építenek a felek között. A közös nyelvezetet megtalálni szintén nem egyszerű, hiszen a szakma több évezrednyi tudományos adatra és tapasztalatra épít, ezeket az információkat egy laikus számára átadni lehetetlen küldetés. Az RHK Kft. felelőssége, megtalálni a módját annak, hogy mindenki számára feldolgozhatóvá tegye ezeket az adathalmokat. Ahogy az is, hogy megteremtse a helyet a párbeszédnek vagy éljen a számára felkínált lehetőséggel, mint például a fent bemutatott projekt esetén, amely során a művészet szemüvegén át figyelhették meg a saját tevékenységüket.